Nőnapi ajándék: KULCS A FÉRFIAKHOZ (Bozsoki-Kovács Virág üzenete)
Lányok, asszonyok, a FÉRFIAS Férfi létezik!
A szerencsés hölgyek mellett ott is van 🙂 nekik gratula!!
A jó hír az, hogy a férfiak jelentős százalékában, talán minden férfiban megvan az az őserő, amire vágyunk.
A rossz hír, hogy mi is felelősek vagyunk azért, hogy ezt meglátjuk-e…
Egy hétköznapi példa:
Amikor megismerjük, akkor udvarol, kedves, igyekszik a kedvünkben járni, mert tudja, hogy így kell közel jutni hozzánk.
Hagy minket választani, kikéri a véleményünket (mert ha nem, akkor elgondolkodunk, hogy milyen ember ez, aki nem is figyel arra, amit mi akarunk?!). Szóval szeretjük, ha hagy minket szóhoz jutni.
Alakul a kapcsolat. Mi erős nők vagyunk, mindent meg tudunk csinálni, és ezt szeretjük is megmutatni. (Generációs betegség, de gyógyítható! 🙂 )
Eleinte a férfi kikéri a véleményünket, aztán a srác már automatikusan kapja a véleményünket, végül, a kisfiúnak megmondjuk, mi legyen a véleménye. Ráadjuk a „rózsaszín inget”, beállítjuk a sorba. Nem azért, mert gonoszak vagyunk, csak sokszor ez az egy ismert út, nincs másik minta, ezt örököltük. Erősnek és irányítónak kell lennünk.
Ő nem azért válik kisfiúvá, mert erőtlen, csak nincs sok alternatívája, Ő is ezt örökölte, ezt látta. És szépen lassan elcsúsznak a szerepek.
(Mindkét oldal felelős, de mivel közvetlenül mindenki csak saját magán változtathat, így most csak a női megközelítésre helyezem a hangsúlyt.)
Női oldalon a történet sokszor oda fut ki, hogy ott találjuk magunkat az otthonunkban, ahol úgy érezzük, hogy lassan minden a mi dolgunk. Mert a kemény csajszi, aki az elején megmutatta, hogy meg tudja csinálni, sőt meg is csinálta, a végén megnyerte magának egy életre a feladatot. Tehát csendben dolgozunk, de aztán elkezdünk morogni, hogy miért nem veszi már észre magát?! (Legyünk őszinték: ha mi lennénk azok, akik helyett elvégzik a munkát-eleinte ráadásul zokszó nélkül-, mi is hagynánk!! Ezért a párunkat nem ítélhetjük el…)
De a kommunikáció itt sokszor nehéz és nem tiszta, jönnek a konfliktusok…
Másik oldalról nézve pedig szépen lassan fejlődünk, mint nő, és nem érezzük, hogy a férfi mellettünk ezt tenné… mintha nem érezné, mire van szükségünk. Miért nem??? Kezdődik a nyüsszögés… Olyan férfire vágyunk, aki segít a terhek megosztásában, akinek a mellkasán megpihenhetünk, aki mellett lehetünk néha gyenge, érzékeny nők.
Ha erre a felismerésre eljutottunk, még rá is parancsolunk életünk párjára, hogy: LÉGY FÉRFI!
Mi a faramuci ebben a helyzetben? Hogy ezzel pontosan az ellenkezőjét érjük el.
Ebben a leosztásban egy „anya” szól a „gyerekére”, hogy szedje össze a szétszórt legót, vagy a ruháit…Nem lehet, hogy erős támaszunk legyen az, akinek mi mondjuk meg, hogy mit csináljon. Nem vagyunk istenek, hogy: „Kelj fel, Lázár!” és már ugrik is…
Nem vagyunk istenek, csak Istennők. Hát akkor ezzel az anyaggal dolgozzunk! Adjuk vissza a férfinak, ami az övé! Mi pedig legyünk Nők! Legyünk gyengédek, szeressünk, ne csak elvárjunk. A feladat közös, a felelősség közös, de lehetünk mi, akik megteszik az első lépést – mégpedig úgy, hogy megkeressük magunkban az őserőt, megkeressük magunkban a NŐT.
